Magyarnak lenni gyönyörű küldetés!

Minden, ami fellelhető Magyar múltunkból-jelenünkből- és jövőnkből.

Árpád-házi királyok Szent István (+1038) után

TRÓNVISZÁLYOK ÉS KONSZOLIDÁCIÓ

A trónviszályok kezdetei

István halála után kijelölt örököse, Péter akadálytalanul foglalhatta el nagybátyja trónját. Péter király (1038-1041) intézkedései az István által megkezdett út folytatását ígérték: egyházakat alapított, törvényt és okleveleket adott ki, pénzt veretett, adót vetett ki. Mindezt azonban, ellentétben Istvánnal, a sajátos magyar viszonyokat figyelmen kívül hagyó türelmetlen erőszakossággal tette, s ezért csakhamar feloldhatatlan ellentétek alakultak ki a király és a magyar társadalom egésze között. Az egyháznagyok s a világi előkelők összeesküvést szőttek a zsarnoknak bélyegzett Péter ellen, s letaszították trónjáról. Péter családjával együtt III. Henrik német királyhoz menekült, tőle remélve támogatást a hatalom visszaszerzésére.

Az előkelők Péter helyett István sógorát, az alighanem a kabar törzsfői családból származó Sámuelt választották királlyá (1041-1044). Egyesek a törzsi szabadság helyreállítását, mások a kiegyensúlyozott istváni politika felújítását várták Sámuel uralmától. Az ellentétes elvárásoknak Sámuel képtelen volt megfelelni, s helyzetét tovább súlyosbította, hogy szembe kellett néznie a Pétert támogató III. Henrik katonai fenyegetésével. Sámuel Henriket hol katonai akciókkal, hol béketárgyalásokkal próbálta eltántorítani - sikertelenül - a beavatkozástól, az időközben fellépő belső ellenzékének képviselőit pedig lemészároltatta. Ilyen előzmények után került sor III. Henrik támadására, melynek során Sámuel Ménfőnél csatát vesztett, s menekülés közben megölték.

A trónjára német segítséggel visszatérő Péter király (1044-1046) hűbéreskü letételével hálálta meg III. Henrik támogatását. Magyarország hűbéres tartomány lett, s ez az istváni mű teljes megtagadását jelentette. Az előkelők sikertelen és véresen megtorolt összesküvései után végül népi felkelés vetett véget 1046-ban Péter uralmának. Miközben az országnagyok Péter letételéről és az István által megvakíttatott Vazul száműzetésben élő fiainak hazahívásáról tanácskoztak, a Tiszántúlon a pogány érzelmű Vata vezetésével a köznép fellázadt. A történeti köztudatban pogánylázadásként élő megmozdulás egyszerre irányult az állam és az egyház intézményei és képviselői ellen.

A pogánylázadás áldozatai között az elfogását követően megvakított s csakhamar meghalt Péter király és a korszak egyik kiemelkedő alakja, a hazatérő Vazul-fiak fogadására induló Gellért csanádi püspök is ott volt. A megüresedett trónt Vazul középső fia, András herceg foglalta el, bátyja, a pogány Levente háttérbe szorulásának okai nem ismertek. I. András király (1046-1060) elfojtotta a pogánylázadást, s az országot István példáját követve kormányozta. 1055-ben apátságot létesített Tihanyban, melynek alapítólevele az első eredetiben fennmaradt magyar oklevél. Ennek latin szövegében számos magyar szó és egy mondattöredék is olvasható, melyek becses nyelvemlékké teszik az oklevelet.

I. András 1048 táján hazahívta Lengyelországból öccsét, Béla herceget. Az akkor még gyermektelen András Bélát jelölte ki örököséül, s megszervezte számára a dukátust. A két fivér együttműködése sokáig zavartalan volt. Közösen verték vissza III. Henrik Péter halálának megbosszulására és a hűbéri függés visszaállítása érdekében indított támadását 1051-ben. András és Béla viszonya akkor romlott meg, amikor 1058-ban a király Béla mellőzésével saját gyermekfiát, Salamont tette örökösévé. Az ellentéteket a fivérek várkonyi találkozója sem oldotta fel, s rövidesen sereggel vonultak egymás ellen. András csatát vesztett, s belehalt sérüléseibe. Családja a német uralkodónál, IV. Henriknél talált menedékre.

A trónra lépő I. Béla (1060-1063), mint egykor Sámuel, a fenyegető német támadás árnyékában uralkodott. A támadás egyelőre késett, az országon belül viszont új baj támadt. A köznép Székesfehérvárra gyűlésbe hívott képviselői kereszténység elleni követeléseket hangoztattak, s ezt a mozgalmat szokás második pogánylázadásnak nevezni. A lázongókat Béla szétkergette, egyebekben azonban a köznép kedvét kereste intézkedéseivel, mérsékelvén az árakat és az adókat, eltörölvén a régi tartozásokat. Az 1063-ban végül meginduló német támadással egy időben Bélát súlyos baleset érte, melybe rövidesen bele is halt. Fiai - Géza, László és Lampert - a németekkel együtt visszatérő Salamon elől Lengyelországba futottak.

A király és a hercegek

Salamon (1063-1074) bőkezűen megjutalmazta az őt trónjára visszasegítő IV. Henriket - feltehetően ekkor került német földre az Árpádok kincstárából az ún. Attila-szablya, de hűbéresküt nem tett. A birodalmi seregek távozása után a Béla-fiak betörtek az országba, ám az összecsapás ezúttal elmaradt. Az előkelők egyezséget közvetítettek az unokafivérek között, melynek értelmében Salamon királyként uralkodott, a hercegek pedig megkapták apjuk egykori dukátusát. A király és a hercegek közös erővel győzték le 1068-ban az országra támadó besenyőket. Az ekkor vívott kerlési csatához kapcsolódik László herceg és a leányrabló kun vitéz párviadalának már a középkorban is népszerű története.

A király és a hercegek jó viszonya 1071-ben romlott meg. Feltehető, hogy Géza herceg elégelte meg alárendelt szerepét, igaz, Salamont viszont fő bizalmasa, Vid bujtogatta a hercegek ellen. Az elkerülhetetlenné vált fegyveres összecsapás első ütközetében Salamon legyőzte Géza herceget. Időközben azonban cseh segédcsapatok élén megérkezett László herceg, s vezetésével a mogyoródi csatában a Béla-fiak diadalmaskodtak Salamon felett. A király Moson és Pozsony környékére szorult vissza, az ország többi részében a hatalom Géza kezébe került.

A trónfosztott Salamon IV. Henrik támogatásának fejében most már a hűbéri kötelék vállalására is késznek mutatkozott, ám a német uralkodót a pápával kirobbant konfliktus, az invesztitúraharc foglalta le. I. Géza király (1074-1077) a bizánci császárban talált uralmát elismerő pártfogóra, akitől koronát - a mai Szent Korona alsó részeként ismert ún. görög koronát - kapott. VII. Gergely pápa, miközben megfogalmazta a Szentszék Magyarországra támasztott hűbéri igényét, némi vonakodás után elismerte Géza királyságának törvényességét, s így Magyarország a Salamont támogató IV. Henrikkel szemben Róma pártjára állt a császárság és a pápaság küzdelmében.

I. Géza rövid uralkodása alatt képtelen volt megoldani a Salamon-kérdést, ennek rendezése az utódaként királlyá választott öccsére, Lászlóra maradt. I. László (1077-1095) részint fegyverrel, részint tárgyalással elérte Salamon meghódolását, akit azonban, miután összeesküvést szőtt ellene, börtönbe vetett. 1083-ban László felavattatta az első magyar szenteket, az állam-alapító István királyt és fiát, Imrét, valamint a vértanú Gellért püspököt és két remetét. Az eljárás arra volt hivatott, hogy bizonyítsa: Magyar-országot méltó hely illeti meg a keresztény államok közösségében. Az ünnepségekhez kapcsolódóan László szabadon bocsátotta Salamont, aki távozva az országból, haláláig a besenyők között élt.

Konszolidáció a 11-12. század fordulóján

László uralkodása alatt az országnak a korábbi évtizedek szakadatlan háborúi során megbomlott belső rendje helyreállt. Ezt a célt szolgálták a király rendkívül szigorú törvényei is, melyek három törvénykönyv-be rendezve maradtak ránk. László keménykezű kormányzata következtében az ország visszanyerte erejét, sőt, s ez új vonás a magyar állam történetében, hódítani is képes hatalommá vált. 1091-ben László, beavatkozván a horvát belviszályokba, elfoglalta az Adria-parti országot. Szlavóniában pedig Zágrábban közelebbről ismeretlen időpontban püspökséget alapított. Mivel Horvátország pápai hűbér alá tartozott, a hódítást követően a pápaság és Magyarország kapcsolatai feszültté váltak.

László halála után bátyja, I. Géza fiai Kálmán és Álmos vetélkedtek a koronáért. A trónt végül Kálmán foglalhatta el (1096-1116), s Álmosnak be kellett érnie a dukátussal. A csalódott Álmos nem törődött bele helyzetébe, s Kálmán uralkodását végigkísérték öccse akciói a hatalom megszerzésére. Álmos hol összeesküvést szőtt Kálmán ellen, hol külföldön keresett támogatókat ügyének, végül azonban rajta vesztett. Az öccse próbálkozásait egy ideig türelemmel megbocsátó Kálmán talán 1115-ben megvakíttatta Álmost és annak kiskorú fiát, Bélát. A megnyomorított hercegek ezt követően az Álmos által 1108 táján alapított dömösi prépostságban húzták meg magukat.

Az Álmossal folytatott áldatlan küzdelem rendkívül kedvezőtlenné tette Kálmán megítélését az utókor szemében, jóllehet Kálmán kifejezetten sikeres uralkodónak bizonyult. Folytatta az I. László idejében megindult törvényalkotást, adó- és hadszervezeti reformot hajtott végre, átalakította a bíráskodás intézményeit, rendezett egyes birtokjogi kérdéseket. A nyitrai püspökség megalapításával tovább bővítette a magyar egyházszervezetet, s helyreállította a magyar uralmat a rövid időre függetlenedő Horvátországban, sőt, Dalmácia egy részét is meghódította. A pápaság ellenkezését azzal oldotta fel, hogy 1106-ban lemondott a főpapok kinevezésének jogáról.

Kálmánt fia, II. István (1116-1131) követte a trónon. Sikertelen külpolitika és belső elégedetlenség jellemezte uralkodását. Több ízben trónkövetelők léptek fel ellene, egy alkalommal a vak Álmos herceg is. A sokadik eredménytelen próbálkozás kudarca után Álmos Bizáncba menekült, s a bosszúszomjas II. István ekkor indította el a 12. században oly gyakorivá váló bizánci-magyar háborúk sorozatát. Álmos fia, Béla Magyarországon maradt, s II. István, nem sokkal halála előtt tudomást szerzett unokafivére hollétéről. Udvarába vitette s méltóképpen gondoskodott róla. II. István alatt telepedett meg az országban a premontrei szerzetesrend; feltehető, hogy a királyt ennek váradhegyfoki monostorában temették el.

A KORAI KIRÁLYSÁG UTOLSÓ ÉVTIZEDEI

Aktivizálódó külpolitika

A gyermektelenül meghalt II. István után II. Bélát (1131-1141) koronázták királlyá. Az ország kormányzatát a vak uralkodó helyett felesége, a szerb Ilona tartotta a kezében. Béla és Ilona két ízben is lemészároltatták politikai ellenfeleiket: előbb a király megvakíttatásában részesnek gyanított Kálmán-párti előkelők jutottak erre a sorsra, utóbb a magát Kálmán fiának állító trónkövetelő Borisz híveit gyilkoltatták le. Béla uralkodása alatt új lendületet vett a balkáni terjeszkedés, a magyar uralkodók közül elsőként ő viselte a Bosznia feletti uralmat kifejező "Ráma királya" címet.

II. Béla korai halála után kiskorú fia, II. Géza (1141-1162) következett a trónon, aki helyett eleinte anyai nagybátyja, Belos kormányzott. A felnövekedett Géza feltűnően aktív külpolitikát folytatott. Számos hadjáratot vezetett Oroszországba, de beavatkozott a német belviszályokba, s támogatta a szerbek Bizánc elleni felkelését is. Aktivitására két körülmény hatott mérséklőleg. A két szomszédos birodalom élén a kor két legjelentősebb uralkodója - I. Frigyes német-római és Mánuél bizánci császár - állt, belföldön pedig az újra feltámadó trónviszály ingatta meg Géza helyzetét. Uralkodása alatt előbb Borisz, majd saját öccsei, László és István trónigényével volt kénytelen számolni Géza.

Bizánc árnyékában

László és István hercegek Mánuél bizánci császárban nagyhatalmú támogatóra találtak, így hiába koronázták meg Géza halála után III. Istvánt (1162-1172), a király rövidesen menekülni kényszerült. Nagybátyjai közül előbb II. László uralkodott alig fél évig (1162-1163), majd IV. István néhány hónapig (1163). Az utóbbi országlásának a székesfehérvári csata vetett véget, mely III. István fegyvereinek győzelmét hozta. IV. István újra Bizáncba távozott, s még évekig kísérletezett a visszatéréssel, ám sikertelenül. III. István országa visszafoglalása után folytatta a Bizánc elleni háborúkat, míg végül 1167-ben seregei Zimonynál döntő vereséget szenvedtek.

A trónviszály idején fontos politikai szerep jutott Esztergom az idő szerinti érsekének, Lukácsnak. Ő volt az első magyar főpap, aki bizonyosan Párizsban járt egyetemre. Lukács a gregorianizmus kérlelhetetlen harcosaként minden igyekezetével azon volt, hogy a pápaság és a császárság felújult küzdelmében Róma oldalára állítsa Magyarországot. Mind II. Gézát, mind III. Istvánt rávette az invesztitúra jogról való lemondásra. III. István híveként II. Lászlótól és IV. Istvántól megtagadta a koronázást, s a bitorlókat kiközösítette, amiért azok fogságra vetették. Amikor azonban III. István tette rá a kezét egyházi javakra, nem habozott őt sem a kiközösítés fegyverével jobb belátásra bírni.

Virágkor a 12. század végén

III. István halála után két öccse, a fiatalabb Géza és a már évek óta Bizáncban élő Béla vetélkedett a trónért. Az anyakirályné Gézát támogatta, az előkelők választása azonban Bélára esett. A herceg egy Bizánccal kötött egyezmény értelmében került Konstantinápolyba, Mánuél császár lányának jegyeseként. Mánuél anyja I. László leánya, a Bizáncban szentként tisztelt Piroska volt, s a császárnak komoly tervei voltak a Bizáncban Alexiosznak nevezett Bélával. Mivel nem volt fia, megtette örökösévé, s gondoskodott ennek megfelelő neveltetéséről. Utóbb azonban Mánuélnak fia született, ezért ejtette Bélával kapcsolatos terveit, ám amikor küldöttség érkezett Magyarországról Béláért, támogatta rokona magyar királyságának tervét.

A hazatérő Bélával szemben öccse, Géza alulmaradt a trónért vívott harcban, s bizánci száműzetésben halt meg. III. Béla (1172-1196) uralkodásának évei a továbbiakban nagyobb megrázkódtatások nélkül teltek. Pompás palotát emeltetett Esztergomban, több monostor alapításával járult hozzá a II. Géza idején megtelepedett ciszterci szerzetesrend magyarországi elterjedéséhez, s 1192-ben ő avattatta szentté I. Lászlót. III. Béla uralkodása művelődéstörténetileg is kiemelkedő: megindult a rendszeres franciaországi egyetemjárás, megszerveződött a királyi kancellária, kibontakozott a hiteleshelyek tevékenysége. Uralkodása vége felé állították össze a Pray-kódexet, mely egyebek mellett fenntartotta a Halotti beszéd és könyörgés szövegét is.

III. Béla külpolitikáját kezdetben a pápasággal és a Bizánci Birodalommal való jó viszony egyidejű fenntartása jellemezte. Mánuél császár halála után azonban visszafoglalta a korábban bizánci kézre került Dalmáciát, s elődeihez hasonló agresszív külpolitikába kezdett. Míg a korábbi évtizedekben vezetett oroszországi hadjáratok királyi házasságok révén teremtett dinasztikus kapcsolatok folyományai voltak, Béla fiatalabb fia, a későbbi II. András számára akarta meghódítani a szomszédos orosz fejedelemséget, Halicsot. Ez csak rövid időre sikerült, e cél azonban a következő évtizedekben rendre felbukkant az Árpádok külpolitikájában.

III. Béla trónját idősebb fiára, Imrére (1196-1204) hagyta, Andrásra apja beváltatlan keresztes fogadalma maradt. András herceg azonban inkább uralkodni vágyott, s ezért többször fellázadt bátyja ellen. Kettejük viszálya végigkísérte Imre uralkodásának néhány évét. Egyebekben mind a király, mind öccse a balkáni terjeszkedés érdekében vezettek hadjáratokat, Imre fel is vette a "Szerbia királya" címet. Halálakor kiskorú fia, III. László (1204-1205) lett a király, de csak névleg. A hatalmat gyámja, András tartotta a kezében, aki elől hívei Ausztriába menekítették Lászlót, ahol a gyermek kisvártatva meghalt.

A TATÁRJÁRÁS KORA

Az új berendezkedés

Néhány évvel trónralépte után II. András (1205-1235) nagyszabású reformokba vágott bele. Ezeket összefoglalóan "új berendezkedésnek" nevezte. A király politikájának leglátványosabb eleme az uralkodói birtokok mindaddig páratlan mértékű eladományozása volt. Az Árpádok korábban is birtokadományokkal jutalmazták híveiket, András azonban lényeges pontokon eltért elődei gyakorlatától. Nem egyszerűen többet - jóval többet - adott, mint az korábban szokás volt, de mást és másként is. Az addigi adományok által jóformán érintetlenül hagyott királyi várszervezet földjeit is eladományozta, mégpedig oly módon, hogy az adományos elnyert birtokát utódaira örökíthette.

II. András adományainak hatásai elsősorban társadalmi és politikai természetűek voltak. A királyi várszervezet megrendülésével az uralkodó hatalmi pozíciói gyengültek meg, s az így támadt űrt a viharos gyorsasággal növekvő világi nagybirtok töltötte ki. Módosult a király és a nagybirtokos előkelők viszonya is. Korábban az előkelők gazdagsága és hatalma a királytól elnyert tisztségekből és azok jövedelméből származott elsősorban, András adományai viszont óriási magánvagyonok alapjait vetették meg, ami megteremtette annak lehetőségét, hogy idővel a nagybirtokosok a királyi hatalomtól független, önálló politikai tényezővé váljanak.

Az adományok ugyanakkor a királyi jövedelmeket is csökkentették. András ezen úgy próbált meg segíteni, hogy bevételeit igyekezett a királyi felségjoghoz tartozó források fokozott megcsapolásával növelni. Rendkívüli adót és új külkereskedelmi vámot vetett ki, rontotta a pénz minőségét, ellenben kényszerbeváltással tette kötelezővé a használatát, s rendszeressé vált a pénzváltás és a királyi kézben lévő sóforgalmazás bérbeadása, ami állandó jövedelemhez juttatta a kincstárt. Az új berendezkedés éveiben vált a királyi udvar egyik legbefolyásosabb méltóságává az uralkodó pénzügyeiért felelős tárnokmester.

II. András intézkedéseinek nem volt olyan eleme, mely ne sértette volna valamely társadalmi csoport egészének vagy egyes tagjainak érdekeit, s így az új berendezkedés politikájának kiterjedt és sokszínű ellenzéke támadt. Az egyház a királyi jövedelmek bérbeadását nehezményezte, mivel a bérlők zsidó és mohamedán pénzemberek voltak. Az előkelők egy része egykor Imre pártján volt eleve, most csatlakoztak hozzájuk azok, akik nem részesedtek a nagy adományokból vagy más okok miatt fordultak szembe a királlyal. A királyi szolgálónépek az eladományozástól féltek, a királyi szervienseknek nevezett kisebb birtokosok pedig attól, hogy a rohamos gyarapodásnak indult nagybirtokos réteg árnyékában elvész a függetlenségük.

Az Aranybullák

A II. Andrással szembeni elégedetlenség különböző formákban tört időről időre felszínre. Az előkelők egy szűk csoportja III. Béla száműzetésben meghalt Géza öccsének a fiait akarta trónkövetelőként felléptetni, de tervük kudarcba fulladt. 1213-ban a lázongók egy másik csoportja a rokonait és kegyenceit a magyar előkelők kárára pártfogoló, s emiatt rendkívül népszerűtlen Gertrudis királyné ellen hajtott végre gyilkos merényletet. Megint mások a kiskorú trónörököst, Bélát akarták kijátszani apja ellenében, kierőszakolva a herceg megkoronázását.

Ilyen előzmények után került sor arra, hogy 1222 tavaszán az Imre-párti előkelők - maguk mögött tudva a királyi szerviensek tömegeinek támogatását - rákényszerítették II. Andrást a pecsétje után utóbb Aranybullának nevezett kiváltságlevél kiadására. Az ebben foglalt intézkedések egy csoportja általános sérelmeket volt hivatva orvosolni, a többi az Aranybullát kikövetelő csoportok - András nagyúri ellenzéke és a királyi szerviensek - érdekeit védelmezte, miközben kikezdték az új berendezkedés politikájának számos elemét. II. András időlegesen meghátrált, ám sem ekkor, sem az Aranybulla 1231. évi megújításakor nem gondolt komolyan a törvény rendelkezéseinek végrehajtására.

Az Aranybulla ugyanakkor mégsem maradt teljesen hatástalan. A királyi szerviensek jogainak írásba foglalásával hozzájárult e társadalmi réteg kikristályosodásához, s évszázadokkal később a "nemesi alkotmány" sarkalatos törvényei között tartották számon az Árpád-kor e talán legismertebb dokumentumát. A politikai feszültség azonban az Aranybullák kiadása után is megmaradt az országban. II. András utolsó éveiben részben az apjával szembeforduló Béla herceg, részben a saját érdekeit a királlyal szemben védelmező egyház lépett fel az uralkodó ellenében. A herceg valódi sikereket nem ért el, az egyház viszont kikényszerítette 1233-ban a sérelmeit orvosló beregi egyezmény megkötését.

A belpolitikai nehézségek ellenére II. András igen aktív külpolitikát folytatott. Végeláthatatlan hadjáratokba bonyolódott Halics megszerzése érdekében, tartós siker nélkül. Kudarcba fulladt a nagy sokára megindított szentföldi keresztes hadjárat is 1217-1218-ban. Eredményeket csak a balkáni politika hozott. 1211-ben András betelepítette Dél-Erdélybe a Német Lovagrendet a nomád kunok elleni védelmül. A lovagok azonban önálló államiság kiépítésére törtek, ezért András 1225-ben kiűzte őket. A kunok hódoltatása és térítése terén az Erdély élére állított Béla herceg ért el sikereket. A 13. század első harmadában lett a Magyar Királyság része az Aldunától keletre, illetve nyugatra fekvő két tartomány: a Szörénység és Macsó.

A konzervatív fordulat

Az apja halála után királlyá koronázott IV. Béla (1235-1270) már első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván elődje politikájával. Béla politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig a III. Béla-kori állapotok visszaállítása. Ennek legfőbb eszközét a korábbi évek "haszontalan és felesleges örökadomány"-ainak visszavételében vélte felfedezni. A konzervatív fordulat végrehajtásával már apja életében megpróbálkozott, ám hasztalan. Trónra lépte után újra nekilátott terve megvalósításához. Az akció mérsékelt eredményeket hozott, következményei annál súlyosabbak voltak.

A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A "király és a magyarok közötti gyűlölség", ahogy a kortárs Rogerius jellemezte az ország állapotát, azonban nem enyhült. Ennek oka a kunok befogadása volt. A kunok egy nagyobb csoportja 1239-ben telepedett meg az országban Béla engedélyével, s a nomádok csakhamar összetűzésekbe keveredtek a letelepült magyarokkal. Sérelmek estek mindkét oldalon, a magyarok azonban úgy találták, hogy a vitás kérdésekben királyuk rendre a kunok pártját fogja.

A katasztrófa

Ebben a helyzetben volt az ország 1240 végén, amikor az Európában tatárokként ismert mongolok seregei elérték határait. A tatár támadás készülődéséről már évekkel előbb megbízható híreket hozott a keleti magyarok felkutatására indult Julianus, ám a királyt a belső nehézségek kötötték le, az ország népe pedig holmi kóbor nomádoknak vélte a tatárokat. Béla megkésve és habozva hozta meg védelmi intézkedéseit, s a bajt tovább tetézte, hogy a tatárokkal való összejátszással - igaztalanul - vádolt Kötöny kun vezért a pesti táborban felkoncolta a csőcselék. A felbőszült kunok pusztítva kivonultak az országból, s IV. Béla így értékes haderőt vesztett el.

1241 tavaszán a tatárok három irányból törtek rá a felkészületlen országra. IV. Béla nehezen összeszedett csapataival a fősereg ellen vonult, ám a Sajó melletti Muhinál katasztrofális vereséget szenvedett. A mészárlásból a királyt hívei csak nagy nehézségek árán tudták kimenteni, serege zöme viszont - köztük főpapok és országnagyok - odaveszett. 1241 nyarára a Dunától északra és keletre eső országrész a tatárok kezére került, csak néhány vár és alkalmi erősség tartotta magát. IV. Béla megszervezte a Duna vonalának védelmét, s kétségbeesetten igyekezett katonai segítséget szerezni a Nyugattól, ám nem járt sikerrel.

A tél beálltával a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, s megpróbálták kézre keríteni IV. Bélát. A király Dalmáciába menekült, a nyomában járó tatárok pedig végigszáguldottak a Dunántúlon és Szlavónián. Bélát nem sikerült elfogniuk, s 1242 tavaszán váratlanul elvonultak romba döntött országot hagyva maguk után. A tatárjárás pusztításainak mértékét nem lehet pontosan felmérni, a becslések a lakosság veszteségeit országos átlagban 10-15, illetve 50 % közé helyezik. Leginkább Erdély és az Alföld szenvedte meg a tatárjárást, a hegyvidékek valamint a Dunántúl és Szlavónia viszonylag szerencsésnek mondhatta magát. A háborús év után, ahogy az lenni szokott, éhínség tizedelte tovább az ország népét.

Az ország újjáépítése

A Dalmáciából visszatérő Bélát a tatárjárás keserves tapasztalatai ráébresztették addigi politikája csődjére. A továbbiakban konfrontáció helyett arra törekedett, hogy megtalálja az egyensúlyt a társadalom öntörvényű fejlődése és a királyi hatalom érdekei között. A tatárjárás utáni birtokvizsgálatai ezért már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Levonva a tatárjárás katonai tanulságait, modern kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. Szintén védelmi célokat szolgált a kunok visszatelepítése az országba.

IV. Béla más intézkedései az ország gazdasági talpra állítására irányultak. Új települések alapításával vagy a már létezők kiváltságolásával nyugat-európai típusú, azaz önkormányzattal rendelkező városokat keltett életre, köztük az 1247-ben alapított Budát. Példáját később utódai is követték, s a tatárjárás utáni évtizedekben rajzolódtak ki a középkori magyar városhálózat főbb vonalai. Megreformálta a pénzverést és a vámügyet. Új pénzverőkamarákat állított fel, melyek közül a szlavóniaiban értékálló ezüstdénárt vertek, a vámok kiszabásánál pedig most már nem csak az áruk mennyiségét, de értékét is figyelembe vették.

A király külpolitikai figyelmét a tatárjárás után jórészt a szomszédos Babenberg-tartományok ügye kötötte le. A Babenbergek Ausztria és Stájerország urai voltak, a család utolsó férfitagja éppen egy IV. Bélával vívott csatában esett el 1246-ban. Az értékes tartományokra többen igényt tartottak, sorsukat végül II. Ottokár cseh király és IV. Béla küzdelme döntötte el. Váltakozó sikerű vetélkedésük során előbb egyezségre jutottak, melynek eredményeként Dél-Stájerország néhány évre magyar uralom alá került, utóbb azonban a kiújuló harcok Béla vereségével zárultak, s a király kénytelen-kelletlen feladta a nyugati terjeszkedés tervét.

Az öregedő IV. Béla utolsó éveit idősebb fiával, Istvánnal való viszálya keserítette meg. Ennek pontos okai nem ismertek, a korabeli források több, egyaránt hihető választ sugallnak. Tény mindenesetre, hogy a kezdeményező fél az előbb Erdélyt, majd Stájerországot, végül ismét Erdélyt kormányzó István volt. 1262-ben kierőszakolta, hogy apja egészen a Duna vonaláig megnagyobbítsa országrészét, s ekkor vette fel az addig ismeretlen "ifjabb király" címet. Béla és István kapcsolata ezt követően sem rendeződött, s 1264-ben IV. Béla seregeket küldött fia ellen. Ezek kezdeti sikerei után István kerekedett felül. Az 1266-ban megkötött béke visszaállította a háború előtti helyzetet, a dinasztián belüli feszültség azonban megmaradt.

AZ UTOLSÓ ÁRPÁDOK

A bárók és familiárisaik

Az ifjabb király apja halála után V. István néven lett az egész ország királya (1270-1272), s az előzmények ellenére IV. Béla politikájának folytatójaként uralkodott. Apjához hasonlóan figyelmet szentelt a maradék királyi birtokok megóvásának, valamint a városok fejlesztésének. Megerősítette apja városi kiváltságleveleinek jó részét, de újakat is kiadott, például Győrnek. István ugyanakkor, ellentétben IV. Bélával, kiváló katonának számított, aki képes volt meghátrálásra kényszeríteni a Nyugat-Magyarország egyes területeit kiépülő birodalmához csatolni akaró II. Ottokárt.

V. István halálát követően az Árpádok királysága történetének egyik legmélyebb válságába zuhant. A trónon István kiskorú fia, IV. László ült (1272-1290), a hatalom azonban az egymással vetélkedő bárói csoportok kezébe került. A "báró" - ellentétben az újkorral - ekkoriban még nem örökletes főnemesi cím volt - főnemesség sem volt még ekkor, hanem a főbb királyi tisztségviselőket jelölő kifejezés. A báró és a nagybirtokos előkelő tehát elvben nem azonos fogalmak, a gyakorlatban azonban a legtöbb előkelő élete során hosszabb-rövidebb ideig valóban viselte egyik vagy másik bárói méltóságot. A leghatalmasabb előkelők pedig folyamatosan viseltek bárói méltóságokat, egyidejűleg akár többet is.

A bárók hatalma uradalmaikon, a tatárjárás után felépített váraikon és a nekik szolgáló familiárisok seregein nyugodott. A familiáris olyan személy volt, aki - elvben legalábbis - önként beállt valamely nagyobb birtokos, lehetőleg báró szolgálatába, s így ura háznépének, familiájának tagja lett. A familiáris védelemre és alkalmi juttatásokra tarthatott igényt, ennek fejében viszont igazgatta ura birtokait és várait, helyettesítette tisztségeiben, s legfőképp vele együtt vonult hadba, akár a király ellen is. A 13. század közepén elterjedő familiaritás csupán emlékeztet a nyugat-európai hűbéri viszonyra, de semmiképp sem azonos vele.

A 13. század közepén IV. Béla, s kisebb mértékben V. István még a maga szolgálatába tudta állítani a bárók megnövekedett hatalmát, 1272 után azonban az addigi gátak átszakadtak, s a bárók kikerültek az összeomlás szélére jutott központi hatalom ellenőrzése alól. Legfőbb törekvésük olyan területileg zárt uralmi körzetek egybekovácsolására irányult, amelyben a sajátjukon kívül más akarat nem érvényesült, még a királyé sem. Ennek érdekében mind egymás, mind a király ellenében valóságos háborúkat vívtak, s a magánháborúk időszakában az erőszakos birtokfoglalások és a hatalmaskodás más formái egészen mindennaposakká váltak.

A "kun" László király

Az 1277-ben nagykorúnak nyilvánított IV. László - elsősorban a bárók hatalmaskodásaitól sokat szenvedő magyar egyház főpapjainak támogatásával - átmenetileg megszilárdította a központi hatalom helyzetét, még néhány báró lázadását is sikerült levernie. Aktivizálódott a külpolitika is. A német fejedelmek 1273-ban Habsburg Rudolfot választották királyukul, aki magának követelte az egykori Babenberg-tartományokat. A II. Ottokárral ily módon kirobbanó küzdelemben IV. László Rudolf oldalára állt, s 1278-ban a morvamezei Dürnkrutnál közös erővel diadalmaskodtak a csatában eleső Ottokár seregei felett. Ez a győzelem vetette meg a Habsburg-dinasztia közép-európai hatalmának alapjait.

IV. László konszolidációs kísérletének a kunok ügyében kirobbant konfliktus vetett véget. 1279-ben pápai követ, legatus érkezett Magyarországra, hogy támogatást nyújtson a királyi hatalom erejének helyreállításához. Ehelyett azonban az uralkodót támogató, ám pogány módra élő kunok erőszakos megtérítésének szentelte figyelmét. Kikényszerítette az ún. "kun törvény" kiadását, melynek végrehajtásától IV. László húzódozott. A vita elfajult, s végül a kunok lázadásához vezetett. A Hód-tavi csatában a király leverte ugyan a lázadókat, de ettől kezdve hátat fordított az államügyeknek, s haláláig kedvelt kunjai között élt. A központi hatalom gyakorlatilag megszűnt: az ország sorsa újra az egymással vetélkedő bárói csoportok kezébe került.

Az életmódja miatt megvetően "Kun"-nak nevezett László halála után sokan úgy vélték, kihalt az Árpád-ház. Trónigénnyel léptek fel az Árpádokkal női ágon rokonságot tartó dinasztiák: a nápolyi Anjouk, a bajor Wittelsbachok és a cseh Pńemyslek, az ország-nagyok választása azonban András hercegre esett, akit III. András néven magyar királlyá koronáztak (1290-1301). A herceg II. András unokájaként tartott igényt a magyar trónra, s ha voltak is kételyek származása törvényessége körül - apja, István, állítólag II. András harmadik feleségének, Beatrixnak a házasságtörő kapcsolatából született - a koronázás ezeket a hangokat elhallgattatta.

A korai rendiség

III. András legfőbb támogatója az a politikai csoport volt, melynek élén Lodomér esztergomi érsek állt. Lodomér és köre Andrástól várta a bárók hatalmának megtörését, s céljuk elérését az államkormányzat rendi átalakításától remélték. A rendiség a 13. század második felében jelent meg Nyugat-Európában. Míg a hűbériség vertikálisan, az uralkodó nagyhűbéreseitől a vazallus vazallusáig terjedő láncolatok mentén alakította ki az egyes érdekcsoportokat, a rendiség horizontálisan tagolta a társadalmat, egy-egy rendet alakítva ki az azonos jogokkal rendelkező csoportokból, s a hatalmat az uralkodó a rendekkel együttműködve gyakorolta.

Az államkormányzat rendi jellegű átalakítása a politikai döntéshozatal legfontosabb intézményeit érintette. A napi ügyekben döntő királyi tanácsnak addig a főpapok és a bárók voltak a tagjai, most "az ország által kiküldött tanácsosok"-at is ott találjuk közöttük. Az uralkodó döntései a tanács egyetértése nélkül érvénytelenek voltak, azaz kialakult a klasszikus rendi hatalommegosztás. Ugyanezen elv szerint került sor a rendi országgyűlés kialakítására. Ezt az különböztette meg a korábbi időszak törvényhozói és bíráskodási feladatokat ellátó gyűléseitől, hogy az országgyűléseken a nemesség képviselői is megjelentek, a résztvevők testületet alkottak és tevőleges szerepet kaptak a döntések meghozatalában.

A korabeli magyar rendiség társadalmi bázisát a király és főpapjai a megyei nemességben keresték. A királyi hatalom 1267-ben ismerte el a királyi szervienseknek az egykor csak a legelőkelőbbeket megillető nemesi jogállását. András és hívei az így kialakuló nemességet akarták mozgósítani a bárók ellenében, ezért felkarolták és ösztönözték a nemesség helyi önkormányzatának kialakítására irányuló törekvéseket. Törvény írta elő a nemességet képviselő szolgabírák állítását minden megyében. A megyésispánból és a szolgabírákból álló testület lett az illetékes a megyebeliek ügyeiben. A szolgabírákat ekkor még a király nevezte ki, s feladataikhoz hozzátartozott a bárók közül kikerülő megyésispánok ellenőrzése is.

Bár III. András uralkodásának majd minden évében lázadó bárói ellen volt kénytelen hadakozni, az állam rendi jellegű átalakítása, melynek eredményeit az 1290. és 1298. évi törvények rögzítették, idővel mégis meghozta a maga gyümölcseit. 1300-ra a bárók sorra meghódolni kényszerültek, s megszilárdulni látszott a királyi hatalom helyzete. A felsejlő konszolidációt törte derékba a király váratlan halála 1301. január 14-én. III. Andrással immár vitathatatlanul sírba szállt az Árpádok dinasztiája. A rendi intézmények fokozatosan elsorvadtak, s a bárók új erőre kapva fordították a maguk javára a magyar koronáért harcba induló trónkövetelők egymás elleni küzdelmét.

Forrás: http://mek.oszk.hu/01900/01954/html/index1.html





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 1
Tegnapi: 4
Heti: 50
Havi: 280
Össz.: 14 833

Látogatottság növelés
Oldal: Árpádházi királyok
Magyarnak lenni gyönyörű küldetés! - © 2008 - 2014 - matyas.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

EladoDomain.NET támogatásával a HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »